A Bűn rövid története. A Teljesség üzenete a Semmiről – Neked.

Újragondolt Epilógus pandémia idején

,avagy úton a metafizika mélységeitől a költészet magaslatáig

Tudod, sok minden van, ami mindörökké elmondhatatlan. S tudod, e földi utunk során az arcok néha eltörnek. Útjaink mellett meggyötört pillangók üvöltik az éj hajába: ” Gyönyörű szárnyaink innen elvágyódnak!”

Az ilyen napokon és helyeken megöregszik minden mosoly. A magányos Vándor leül édesvizű búvópatakja partján, s kiszáradt ajkai harmatos simogatásokért kiáltanak a szélbe.

   Te is és Én is félünk a hófehér öntudattól! Félünk a mélységektől és a magasságoktól, s félünk a koponyacsontjaink és a bordáink alatt megbújó, önmagára ébredő tudat ázott, piciny állataitól. Zsigeri félelmeink vannak, s ezért ebben az őrült, ám mégis racionálisnak hazudott rohanásban meg-megállunk, és a puhaszívű estéken vallatjuk a Lélek mélységeit.

   Valaha minden könnyebb volt, amíg a Semmi, és küldötte: a fény, néma volt. Addig csupáncsak néhány anya szorította erősen magához nem síró gyermekét – megmenteni az örökkévalóságot. És e kivételes gyermekek – lehet, hogy Te, s lehet, hogy Én – nagy szemeikkel néztek és nem sírtak –, s ezzel megmentették az örökkévalóságot. Ők már akkor is és ma is tudták és tudják, és mindig is tudni fogják, hogy a jelen nem vérezheti át a holnap hó-szívű ingét. Mert az a gyermek, akiről úgy gondolod, hogy meghalt benned felnőtt korodra, hidd el, fogadd el, és ne feledd el; él! Soha nem veszhet el! És mindörökké kortalan.

   Ma már Te is, Én is, s mindannyian tudjuk, hogy tudunk, s ezért mindannyian elítéltettünk. Borzalom és szorongás tenyerei között roncsolódik fejünk. Kemény ütések ébresztenek minden idők kábulatából. Lassan-lassan rányílunk e különös Mindenségre, belül és kívül széthajtogatva a titkokat elfedő lepleket.

Ma már tudjuk, hogy utunkon az arcok néha eltörnek. Az evolúció során az álca mindig is vitathatatlanul áldás volt; kifelé, és csak az öntudat megjelenéséig. De most végre lehullnak a lárvamaszkok, s lassan feltárulkozik a nagy titok; kavicsos partok, forró sivatagok, vöröshúsú tengerek, elhalt daganatok, szétrobbant mindenségek emlékeztetnek arra, hogy nem törhet szét egy belső arc, amikor már megismert, és szorít-szorít önmagához a végső megszakadásig egy „örökkévaló, Teljessé-tevő és óceánlényegű” másik arcot.

   Tudod, hasonlatosan a halálhoz, a megismert mélység és a Teljesség teszi örökholnapúvá a valahová tartó üzeneteket, s végtelenfolyamúvá a felbukkanó tiszta forrásokat. Ez az áldás, és ez a végső kegy, az igazi Kegyelem! A mélységekből a megbocsátó kéz fölénk nyúl, s szemünket lepecsételi a „fény-felé” álmodás pecsétjével. 

   Ezutánmár minden meggyötört, de mégis gyönyörűszárnyú pillangó elvágyódhat – mert a mindenségek időjárásában újra tavasz van. A Semmi elszakadt gyermeke, a csupasz hang a legteljesebb dallamból, a ♫; a Lélek immár hazatalált. A szingularitások ősi szépségű, szétporladt mítoszaiban a harmónia kinyílt, és az utat végigjárta. Meséiket a végső törvények és a végső igék elmesélték. A Teljességben sem fönt, sem alant nincsen már üvöltés, s nincsen, ó nincsen már Bűn.

   Végre minden hazatalált. Az időt és a teret megelőző hiány sebző cserepeiben a húrok hangokat próbálgattak, egészen addig, amíg a kibomló világ, nagyszerű és végtelen rétegű harmóniában, zengve összeállt. Ekképpen Mi is hangok és dallamok vagyunk!

Mi is tisztulunk! Hosszú, torz, hiány-szülte magányunkban a Bűntől megszabadulunk, s felismerjük, hogy kibomló Teljességre és harmóniára születtünk.

Mert nagyon mélyen nem születünk, hanem folytatunk!

S nagyon MAGASAN nem halunk meg, hanem folytatódunk!